A panellabirintus legmélyén, hol a kurta arcú hajléktalan túr, a hetedik blokk negyedik emeletén az est lovagjai közül az egyik, bizonyos Marci, a zsebében kutatott. A taknyos zsebkendők, a cigarettapapírok és a rágó között végül meglelte a kulcsot, aminek halászata különösen nehezére esett állapota miatt. Ujjai között úgy ficánkolt a csomó, mintha egy olajszennyezett tengerben fürdött volna hősünk, amit már jó pár éve nem láthatott.

Belépését követően lábáról úgy rúgta le a cipőt, mintha egy rothadó hal tetemétől próbálna megszabadulni, azonban erről szó sem lehetett. Beljebb érve pulóverét – amit Zsófi még pár évvel korábban vart neki – a kanapéra hányta. Tengeri rosszullét kerülgette.

– Megjöttem! – szólt Marci, de válaszára csak az óra éles bugyborékolása felelt, mintha kattogott volna az idő őre, de a tapasztalat és a valóság közötti határvonalat elmosta ez az állapot – Szívem? Kint vagy a teraszon? – az egységek közötti pillanatok nyúlni kezdtek – Zsófi? – szólította meg most már harmadszor a párját Marci.

A válasz elmaradását tapasztalva a fürdőszoba felé vette az irányt, amit a lámpa élesen világított meg. A zokni foszladozó anyaga, mint repülő madarak a tenger felett, úgy szakították meg a fehérség egységét a csempefelületen. A fiókokat kikerülve a csésze elé állt. Nadrágját letolva kezdett el magán könnyíteni, miközben egy női körvonal bámulta. Marci a forrás kiömlésekor tekintett fel az őt szembesítő tükörfelület felé. Nézték egymást pár másodpercig, de ő inkább a folyamat zúgása irányába terelte figyelmét. Nehéz megbecsülni ebből a nézőpontból, hogy mennyi víz pergett le az idő túlcsorduló üstjéből, de miután végzett, a nappaliba tartott, ahol esetlenül, mint egy cserbenhagyott katalizátor, úgy robbantott nyílást a kanapéban, aminek kicserélését már évek óta megígérte.

A bútoron pihenve, ami számára egy magányos ladiknak érződött, az este korábbi történéseit idézhette fel. A hitetlenek számára távolról világítótoronynak tűnő templomtoronyból úszó fényeken és a villamos üvegéből visszatekintő skarlátszemek fenyegetésén mélázhatott, miközben a hajléktalan a hetedik szemetest túrta fel botjával, amit szigonynak színezett meg az elmúlt pillanat torzítása. A háttérben üzekedő macskák koncertje színesítette a telep összképét. Idebent azonban lélegzete volt a legnagyobb zaj, amit hallani lehetett. Együtt ringott a percek kattogásával, mint egy elhasznált szemétsziget a Csendes-óceánon.

Megéhezve lépett a konyhába. Miközben a hűtőben turkált. Újból Zsófihoz szólt.

– Látom megetted a joghurtjaidat, holnap hozok újakat. – mondta, majd kidobta a két ananászosat a szemetesbe – Azt beszéltük meg reggel, hogy elmész boltba, de látom nem sikerült! – vetette a szemére. Vajat és szalámit vett elő.

A szendvics elkészítése után visszatért a nappaliba, majd a fiókokban kezdett el keresni valamit, de nem találta meg, ugyanis egy nagy sóhajjal adta fel a kutatást. Megállt. Nyújtózkodása közben folytatta monológját Zsófival.

–  Holnap is elmegyek majd, jó? Semmi komoly nem lesz nyugi. Csinálok cserébe spagettit, jó? Bár, azt te annyira nem szereted… – állapította meg az alkudozás közben – és mi lenne, ha inkább túrógombóc lenne? Az egy kompromisszumos megoldás szerintem. Te azt nagyon szereted, én kevésbé, de akkor cserébe veszek magamnak kettő hatlapost, jó? – majd hozzátette – Jó legyen! Kapsz te is belőle! De csak azért, mert nagyon, de nagyon szeretlek! – mondta, de csak a hűtő monoton búgása válaszolt. 

Saját hangja ölelésében folytatta kóborlását a nappaliban. Amint a terepet alaposabban szemügyre vette, újból Zsófihoz szólt:

– Jajj! Látom, látom! – kiáltott fel, majd lehajolt a szétszórt szennyeséért – Már szedem is össze! Holnap is ráérsz mosni ám! A mait is… kicsit összepiszkolódott… Sajnálom. Tényleg! Akkor már iderakom a kanapéra a nadrágomat is. – majd lehúzta a farmerét. – Merre vagy? Megint kint olvasol? – kérdezte – Kimegyek, úgyis csak ketten vagyunk itthon, senki sincs, aki meglátna. – mondta majd megindult az erkély felé.

Kint a fák leveleit halkan simogatta a lágy, éjszakai szél. A parkban, ahol egy hajó már jó pár évvel ezelőtt kisodródott egy filozófiai elszámolás végett, gyerekek játszottak, akikre két felnőtt – feltehetően a szüleik – vigyáztak. Egyikük magas, vaskos vállú férfi volt, hosszú fonott fekete szakállal, míg mellette egy kifejezetten nagykeblű – mintha ágyúgolyók lettek volna – hölgy állt, akinek vörös haja, mint egy tarisznyarák a kifakult korallkrematóriumban, olyan szaggatott volt.

– Mit olvasol? – kérdezte Marci az erkélyen, miközben Zsófi szőke haját az ujjai között tekergette, mint kezdő matróz a kötelet. – Ohh, már megint a lengyel hapek? Mrozek… És milyen napod volt? Jó? Az a lényeg… az a lényeg… - hallgatott el egy pillanatra Marci, akinek tekintete a csillagos ég felé mutatott – Kiskoromban, bár ezt már sokszor meséltem, mindig azon álmodoztam, hogy azokon a csillagokon ugrálok. Onnan rá tudtam látni a világra… az egészet egyben láttam az álmaimban. Útmutatónak képzeltem magam, aki segít az embereknek eligazodni az életben, akár a csillagok a tengerészeknek. Bár ezt nyilván neked kell a legkevésbé elmagyarázni. – nevette el magát – Egy bölcsész nyilván tudja ezeket is… – kezdett volna bele egy újabb gondolatfolyamba, de inkább témát váltott – Holnaptól minden más lesz, ahogy megígértem! A ma este volt az utolsó! Holnaptól újra elkezdek kondiba járni, bár ez leginkább csak nekem fontos, de van, ami neked is fontos! Jobban megtanulok sütni-főzni, hogy a kedvedre tegyek, és most már tényleg leszokok a gyorshajtásról! Igen, tudom, tudom, hogy mennyire utálod! Többet nem megyek 140-el lakott területen… – szónokolt Marci erős gesztikulációk kíséretében – Tudod… néha csak elkap a szél, az áramlat, és akkor megyek, mint cápa a vérszagra. – halkult el, majd újból nekikezdett – Lassan mennünk kellene nem? Hát hova? Aludni! Ki fog különben holnap reggel felkelni szövegtan és stilisztikára, ha nem te? Na gyere! – mondta és felemelte. Mint valami zsák, úgy feküdt a karjai között.

Lassan, ügyetlenül haladtak a lépések a lakás padlóján. Az idő se tudta feldolgozni a ballagás dinamikáját. Haja szinte lámpásként szülte a világosságot a félhomályban, aminek emlékei vezették az úton Marcit. Az ágyba befektetett test partra mosott szirén módjára foglalta el a lepedőt. Az éjjeli szekrényről egy szál barackvirág uralta le a sötétbarna bútorokban fürdő hálószobát.

Marci bebújt mellé. Mint egy reszkető apa, úgy csókolta meg homlokát. Szerelmét átölelve próbált meg elaludni, azonban körme Zsófi testébe akadt, így még pár percig ügyetlenül vergődve küzdött önmagával. Szinte már aludtak, amikor Marcit egy női kéz karolta át gyöngéden a félhomályból.

Az óra mutatói vadul kalimpáltak. A mesternek csak a kisebbik karja állt magabiztosan a plafon felé mutatva, a többi már kifolyt az üstből, ami alá gyújtott a huszadik század. Hogy delet vagy éjfélt ütött, senki se tudta. Kint sütött a nap, bent éjszaka volt. Így aludtak el együtt, ki tudja hányan, a sírboltban, amit a negyedik emeleten rendezett be az emlékezés.

Bakk Dániel: 2001. 02. 27-én születtem Pápán. Az irodalomtól, és a bölcsészettől nagyon sokáig távolságot tartottam. Sokáig a földrajz és az informatika érdekelt, egészen addig, amíg megismerkedtem Juhász Gyula Anna-verseivel. Sokra tartom az új megközelítéseket, a bátor, radikális ötleteket... Jelenleg tanárnak tanulok az ELTE BTK-n, illetve egy gimnáziumban is oktatok. Mindemellett az Ébredj Szellemi Műhely egyik alapítója vagyok.